Madi története

 

Eljött.

Az a pont, amikor már nem birok saját magammal sem. Amikor minden lépés fáj, amikor minden gondolatomba benne van, hogy „az én súlyommal” , amikor ahhoz keresek cipőt, hogy a túlsúllyal rendelkezőknek melyik a legmegfelelőbb.

 

Sejtettem, hogy el fog jönni ez a pillanat, amikor besokkalok magamról,és szívesebben ugranék ki az erkélyről, mintsem, hogy még egy percet azzal töltsek, hogy fáj a lábam.

 

Ha továbbra is így folytatom, mire 30 leszek nem lesz gyerekem. Nem lesz férjem. Nem lesz karrierem, de lesz egy protézisre váró térdem, meg cirka 50 kiló súlyfeleslegem, amit cipelek.

De minek?

 

 

Igen, ez mind, és sajnos mindenkinek igaza lesz.

A férjemnek, ha már nem fog szépnek látni.

A nőgyógyászomnak, aki figyelmeztetett időben.

Az endokrinológusnak, aki szólt, hogy baj lesz.

A családomnak aki aggódott.

Különösen a mamámnak, aki mindig figyelmeztetett.

 

Persze egyik sem tehet róla, hogy okosabbnak hiszem magam náluk. Vagy bölcsebbnek, vagy olvasottabbnak. Igazából erről senki sem tehet.

Csak én. Minden nap én.

Minden nap amikor nem málnát eszek gumicukor helyett.

Amikor nem vizet iszom, a cukrozott narancslé helyett. Vagy a kóla helyett.

Amikor vacsira spagetti van (250 gramm tésztából per fő, és ugyanennyi húsból) saláta és hal helyett.

Amikor extra megcukrozom a tejberizst, ami amúgy is édes.

Amikor „kinder riegelt” viszek magammal alma helyett.

Amikor reggelire 3 evőkanál cukor megy a kávémba.

Amikor sport helyett a telefonon nézek „Healthy Living” „Morning Habits” és egyéb videókat órákon át.

Amikor teher elvinnem a Majcsit futni.

Amikor cukros paradicsomleves nokedlivel és palacsintával az egyetlen élet amire vágyom. A spagetti bolognese után.

Amikor nutellát eszek. Kanállal. Fél üveggel. Egy óra alatt.

 

 

Persze mindig sikerül elhitetnem magammal, hogy „ reggeltől másképp lesz” vagy „protein shake volt a reggeli” vagy ettem ma egy almát.

Ahogy azt is elhiszem, hogy másnap reggeltől másképp lesz. Mert majd több iszom vizet, és különben is, 5 perce diétázom,most már nem gáz ha megeszek egy kanállal a nutellából, és mivel már ettem belőle így oké, akkor majd HOLNAPTÓL ÚJRA diétázom.

Na persze.

 

Hirtelen itt vagyok, 25 évesen. Egy csodálatos férjjel, és egy csoda kutyával, jó munkával, jó barátokkal, egy szuper lakásban, egy szuper autóval parkolva előtte, és nem vagyok boldog. Nem ő miattuk. Imádom a férjem, és a kutyám is. A barátaimnak pedig hálás vagyok mindenért. Hanem magam miatt.

Mert szara hajam, mert fáj a térdem, mert fáj a derekam, mert lusta vagyok, mert a férjem csinálta meg a háztartást, mert nincs egyetlen göncöm sem, amiből ne akarnék plöttyedve kibuggyani, mert minden egészséges kaja drága, ugyse eszem meg mert kidobom…

 

de ebből itt és most elég.

 

Ma a Fraßdorfer Hütte volt a cél. Senki nem mondta, de 4 km hegymenet. 136 kg.

Felcibáltam 1,5 óra alatt magam a Hüttéhez. Majd mivel zárva volt, 1 óra alatt le. Most éjfél lesz és kb 20 perce sajog a térdem úgy igazán, és rájöttem, hogy ha nem változatok az életemen sürgős ütemben, akkor mire 30 leszek ez mind rám fog várni. Aztán szépen belenézek a tükörbe, és szembeköpöm magam. Csak lehet, hogy addigra már késő lesz. Így nekiállok ma.

 

Igaz éjfél lesz. De akkor is ma kezdek neki.

 

A tervem az, hogy nincs tervem.

Szeretnék napi blogot írni arról, amik a gondolataim. Miket főztem, mit csináltam az nap, és tettem e valamit magamért.

 

365 napot adok magamnak.

365 nap változás.

365 nap Madi.

Megosztás a facebookon